Sikora Lili

• Kategóriák
  THE arcok
• Dátum
  2022-05-25

Sikora Lilivel, egyetemünk jogelőd intézménye, a hajdani Comenius Tanítóképző Főiskola volt hallgatójával, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium tanítójával beszélgettünk. A Radnóti 2020-ban az országos gimnáziumi rangsor első helyén állt, de az elmúlt években mindig a legjobb 5-ben szerepelt. Beszélgettünk többek között a technológia hatásáról a pedagógiában, a pedagógusok személyiségének fontosságáról, és arról, hogy mit tanácsol a pályakezdő fiataloknak.



Miért választotta a tanítói pályát, majd később hogyan került az ország legjobb iskolájába?

Sárospatak mindig is sokat jelentett számomra. Ide jártam főiskolára, melynek a régi neve Comenius Tanítóképző Főiskola. Mindig is nagyon büszke voltam az épületre, mert az eredeti épület tetőjének felújítását a nagyapám és ácsbrigádja végezte. Valahányszor gyerekként arra jártunk, apukám elmondta: „nézd csak, ez a nagyapád keze munkája!”. A mai napig gyönyörűnek tartom az épületet a patinás külsejével.

 

Még kisgyerekként a mostani Szent Erzsébet Katolikus Általános Iskola volt a gyakorlóiskola, én ott voltam általános iskolás, és az intézmény első évfolyamaiban ott tanultam. Olyan tanítóktól tanulhattam, akik már akkor szakvezetők voltak, és az nagyon motiváló volt számomra. Akkoriban még nagy volt az elismerése és presztízse a pedagógusoknak. Kislányként ámultam a tanítókon, ahogy minden nap mosolyogva, kedvesen jelentek meg az iskolában. Vannak olyan élmények még alsós koromból, amik nagyon meghatározták a tanítási stílusomat. A tanítói pálya iránti lelkesedésem ott, akkor kezdődött.

Eredetileg orvosi pályára készültem, családi okok miatt maradtam Sárospatakon, és ezért választottam a tanítóképzőt. A főiskola befejezése után számos más munkahelyem volt, de valójában mindig azt éreztem, hogy a tanítói hivatás az én utam.

Pedagógusként egy kollégiumban kezdtem nevelőtanárként, majd egy tánciskolában dolgoztam gimnasztika és modern tánc oktatóként. Ott már kezdett visszatérni a lelkesedés, de az igazi magával ragadó érzés az volt, amikor bekerültem az általános iskolába. Az, hogy később a Radnótiba kerültem, ennek az egésznek a beteljesedése. A Sárospataki II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában olyan inspirációkat szereztem, melyek új irányt szabtak a pályámnak. Ma már nyugdíjba vonult kolléganőktől lestem el a szakma fortélyait. Meghatározó éveket töltöttem el Fodorné Sütő Judittal, akitől új módszereket, teljesen új pedagógiai szemléletet tanultam. Gyakran együtt vezettük az órákat, és a gyerekek azt látták, hogy együtt dolgozunk minden nap. Együtt alkottuk a dekorációkat, együtt szépítettük a tantermet, ami a közös munkánk eredménye volt. Elsőtől kezdve ezt tapasztalták a gyerekek, és onnantól kezdve megbecsülték a díszítéseket és azt a közös munkát, amit együtt beletettünk. Majd amikor ők is elkezdték alkalmazni a közös munkát a gyakorlatban, soha nem bántották azt a társukat, „aki csak az időt méri”.

Az eddigi pályám legsikeresebb évei voltak azok, ma is ebből töltekezem leginkább.

Aztán egy tanfelügyelő kolléganővel beszélgettünk, aki lelkesedésemet és szakmai elhivatottságomat látva javasolta, ha Budapesten tervezném az életemet, mindenképp a Radnótiban a helyem. Amikor körvonalazódott a budapesti életem, a Radnóti álláshirdetése került elém elsőként.

Egy olyan elitiskolában, mint amilyen a Radnóti, mennyire tudod belevinni a tanításba a saját egyéniségedet?

A tanítás számomra az oktatás és nevelés együttes hatása. A nevelés nem feltétlen szavakkal és leckékkel történik, hanem az egész jelenlétemmel, teljes személyiségemmel, ahogy ott vagyok a gyerekek között. Mai napig emlékszem, hogy rám milyen hatással voltak a tanítóim a puszta jelenlétükkel; vasalt fehér köpeny, ápolt megjelenés, finom illat. Az egész lényükkel mutattak példát, a megjelenésükkel, a beszédstílusukkal. Azt gondolom, hogy ebben a digitális korban mindez ugyanolyan fontos, mert a tanítóknak megmarad a példakép szerepük. Az ismeretátadás megint más. Persze, használni kell a tantervet, az iskola tanmenetét, de abban is benne kell, hogy legyen a tanító tapasztalata és személyisége.

Én egy vidéki, kisvárosi általános iskolából jöttem, ahonnan olyan módszereket hoztam magammal, amiket a kolléganőmmel kísérleteztünk ki, és vittük végig két osztályban. Ez a módszer pozitív visszajelzéseket kapott mind a szülőktől, mind a diákoktól. Ilyen például az érzékenyítés, az odafigyelés és az együttműködés kialakítása. Ha egy gyerek reggel nyolctól délután négyig az osztálytársaival van, több időt tölt velük, mint a testvérével, jó kapcsolatot kell kialakítani közöttük. Ezt játékok formájában igyekeztünk becsempészni az órákba.

Szerinted mik a legfontosabb tulajdonságok, amelyekkel egy jó tanító rendelkezik?

Én a sárospataki iskolában tanultam meg az egyik legfontosabbat, ami egy jó tanító ismérve: az elfogadást. Egy állami iskola volt, különböző képességű gyerekekkel, közülük sokan hátrányos helyzetűek voltak. Négy évig együtt tanultak, ezért fontos volt megtanítani nekik, hogy mindenki ugyanolyan teljes értékű tagja az osztálynak. Az elfogadást és elfogadásra nevelést tartom elsődlegesnek, hiszen a társadalomnak is ez egyik legfontosabb elvárása.

Kooperatív technikákkal próbálom erősíteni a csoportot; mindenkinek adni olyan feladatot, ami miatt érzi, hogy ő is fontos részét képezi a csapatnak, ha csak annyi is a dolga, hogy megnézze, mennyi idő van még hátra. Ez a fajta együttműködés és kooperáció egy olyan elvárás, amit majd akkor fognak megtapasztalni, ha az egyetemen, munkahelyen társakkal együtt kell dolgozni.

Ezt úgy tudom legjobban megtanítani a gyerekeknek, ha én is példát mutatok nekik, hogy jól együtt tudok dolgozni a tanító párommal. Ketten vagyunk tanítók, a társam már évek óta itt tanít, én pedig nemrég érkeztem. Ketten látjuk el az osztályfőnöki feladatokat egy megosztott rendszerben; mindenki tud mindenről, mindenki ugyanolyan súllyal vesz részt a dokumentációban, tanításban, mindenben.

A technológia egyre nagyobb részét képezi a hétköznapi életünknek, ez milyen hatással van a pedagógiára és a kisgyerekek életére? 

Az alsósoknál még ritka, hogy saját telefonjuk legyen, és órákon mi is csak ritkán veszünk igénybe laptopokat.

Vannak olyan területek, amiket ezen eszközök használata gyengít, hasonlóan a manuális tevékenységekhez, mert csak két ujjra összpontosul a koncentráció. Sokan gondolják úgy, hogy „lassan nem is kell majd kézzel írni”, haladunk a korral, de a kézírás agyi tevékenységekre, személyiségfejlődésre gyakorolt jó hatását nem szabadna mellőzni.

Nekünk kézzel kellett írni az órai vázlatokat, és „kockás” füzetbe rajzolni pálcikaembereket testnevelés órára. A mai tanítójelöltek már csak rákeresnek Google-n, bemásolják és elküldik, de pálcikaembert maguktól nem tudnak rajzolni.

Az órákon hasznát vesszük a számítógépeknek, de a diákok inkább otthon szokták használni, ezért van, hogy én is ilyesfajta kutatómunkát adok fel nekik. Negyedikes diákok olyan számítástechnikai dolgokról beszélgetnek egymással, amikről én még soha nem is hallottam.

A napokban a vízpart élővilágát tanítottam – a főiskolán is pont ez volt az államvizsga-tanításom témája. Arra nagyon felkészültem, csináltam hozzá több szókártyát és rajzot, mert akkor a táblára rajzolás szerves részét képezte az óráknak. Ehhez képest ma már összeállítunk egy PPT-t és azt küldjük el, vagy valaki másét kölcsönvesszük.

Hallgatóimnak is megmutattam ezeket a vázlatokat, érdeklődve vették a kezükbe, teljesen el voltak képedve, hiszen ők prezentációkkal és videós anyagokkal készülnek manapság az órákra.

Szerinted az elkövetkező 5-10 évben el fog jönni a változás, amikor a papírt és ceruzát leváltják a laptopok és tabletek, és nagyobb hangsúly kerül az online tanításra?

Bízom benne, hogy véglegesen nem! Most is, alsó tagozatban, van digitális kultúra óránk, ahol ezekre fektetünk hangsúlyt, vagy emlékezhetünk a nem túl régi covidos időszakra, amikor online tanítottuk őket. Valahol egyszerűbb volt, mert online lehet készíteni teszteket, ahol három perc alatt meg lehetett adni a helyes válaszokat, a hibahatárokat, és a diákok is kitöltés után egyből látják az eredményüket, és nekünk se kellett harminc dolgozatot javítani.

Ez valahol fájó, mert mi még a régi kor gyermekei vagyunk, és a főiskolai zárófeladatnál egy A3-as rajzlapot kellett bevonalaznunk, és a teljes ABC-t kellett faragott fapálcika segítségével tussal felírnunk: kis írott, nagy írott, kis nyomtatott, nagy nyomtatott. Most már erre nincs szükség.

Remélem, hogy nem vesznek el a manuális tevékenységek: hagyjuk, hogy a gyermek megtapasztalja a tanultakat; természetismeret órán hagyjuk, hogy megfogja a földet, hagyjuk, hogy ő ültesse el a magokat.

A most tanítónak készülő fiataloknak milyen tippet, tanácsot adnál?

Múlt félévben voltak egyetemista hallgatóim, nekik azt mondtam, hogy a legfontosabb, amit tehetnek, az a tapasztalatgyűjtés. A tankönyv és tanmenet sok mindenben segít, de ezen felül a saját tapasztalataikat, személyiségüket és empátiájukat kell majd használni, ezekre azonban a könyvek nem tanítanak meg.

Amikor a hallgatók megírnak egy óravázlatot, azt átnézem, kijavítom a legnagyobb szakmai hibákat, de hagyom, hogy végigcsinálják azt, amit kitaláltak. Ha valamit hibáznak, az azért pozitív, mert a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy mit rontottak el, mit kell legközelebb máshogy csinálniuk. Az ilyen kezdeti nehézségek segítenek, hogy szépen lassan megtalálják a saját tanítói személyiségüket. Az efféle tapasztalatgyűjtés roppant fontos dolog minden tanító hallgatónak.

Comenius üzenete ott van abban, amiről korábban beszéltünk; a gyereknek fontos, hogy megtapasztalja, érzékelje azt, amit éppen tanul. Nevelés, fejlesztés és a szociális érzék kialakítása. Ezeket az alapokat próbáljuk tanítóként átadni, és egy olyan közeget alkotni, ahol szeretnek együtt dolgozni a diákok. Ha ez sikerül, akkor hatalmas dolgokat lehet elérni a gyerekekkel, és jó kiindulási alapot adunk nekik a jövőhöz.