Rasovszky Miklós

• Kategóriák
  THE arcok
• Dátum
  2022-01-29

Sikeres pataki életutak

I. rész

„…életük legjobb döntését hozzák, ha a sárospataki egyetemet választják.”

Interjú Rasovszky Miklóssal, volt sárospataki diákkal (Camp America, Meló-Diák).

 

[caption id="attachment_21494" align="aligncenter" width="288"] Rasovszky Miklós A Tokaj-Hegyalja Egyetem
standjánál az Educatio Kiállításon[/caption]

Pestiként hogyan indult el életed sárospataki epizódja?

A felvételi idején sok pesti egyetemet megjelöltem, de szerettem volna benne hagyni egyet, ami távol van a fővárostól. 21 éves voltam, egy egyetemi professzor rokonom ajánlotta nekem Sárospatakot a nyelvek miatt. Akkor egy amerikai és egy angol tanárnő tanította az angolt. A véletlen műve volt, hogy ebbe a csodás környezetbe csöppentem. Emlékszem, már az alkalmassági vizsgán megfogott a város miliője. A füzérradványi gólyatáborban a szervezőkön túl 150-en voltunk gólyák, és már akkor nagyon erős közösség kezdett kialakulni. A mai napig a legjobb barátaim többségét itt ismertem meg. Az ELTE jogra egy pont híján nem vettek fel, és az volt a tervem, hogy egy év múlva ismét megpróbálom. De a második szemeszter végére meggondoltam magam: Patakon megtaláltam azt a családias hangulatot, ami ezt a várost olyan egyedivé teszi.

Milyen volt akkor Sárospatak Pest után?

Lehet ritka, hogy valaki Budapestről elmenjen egy vidéki egyetemre, pláne egy pici városba, de nekem bejött. Ha bárki szeretné megtapasztalni az igazi kollégista életet, egy igazi kisváros hangulatát, én mindenképp Sárospatakot javaslom. Budapesten egy gólyabálon több ezer ember is lehet, 1-2 ember üdvözli egymást a hatalmas rendezvényen, ezzel szemben Sárospatakon kb. 400-500 egyetemi polgár már szinte barátként üdvözli egymást a gólyabálon. Budapest után nekem felüdülés volt Sárospatak, majdnem oda is költöztem végül. A mai napig visszajárok a rendezvényekre.

Sárospataki találkozó 2019-ben

Számodra mit jelentett pataki diáknak lenni?

A pataki diákság kultuszának több évszázados hagyománya van. 93-tól 97-ig jártam Sárospatakra, ez alatt a négy év alatt a virágkorát élte az intézmény, évfolyamonként több mint 150 nappalis hallgató járt ide. A pataki diáklét röviden összefoglalva: mindenki szeret mindenkit, mindenki ismer mindenkit, hatalmas szerelmek, hatalmas barátságok tudnak kialakulni, formálódni az évek alatt. A közösségi élet budapestiként magával ragadott, hogy Sárospatak mennyi mindent tud nyújtani. Például amikor megérkeztem, még nem volt főiskolai újság. A gólyatáborban pár barátommal kitaláltuk, hogy mi csinálunk egyet. Ez lett a Comika, a névadó Comenius után. Szórakoztató újság volt, kéthavonta jelent meg. A főiskolán nyitottság fogadott, az akkori főigazgató úr, Komáromi Sándor pedig maximálisan támogatott minket, és a hallgatók is szerették. Le is kellett cserélnünk az eredeti A4-es méretet kisebb A5-re, hogy könnyebben lehessen a pad alatt olvasni. Akkori hallgatóknak itt-ott még a mai napig megvannak ezek a számok összegyűjtve. Ezek a humoros írások, apróhirdetések, hírek a lenyomatai annak a négy évnek.

1994-ben a Comika egyik példánya is megjárta Amerikát

Az újság csak egy volt a sok lehetőség közül: szervezkedhettél, tudtál tenni a közösségért. Ha részt szerettél volna venni a gólyabál szervezésében, volt rá mód. Szinte egymással versengtünk, hogy ki intézze a zenekart, a tombolát, a casinót, a gólyabáli „esküvőket” (amikor egy estére bárki bárkivel frigyre léphetett). Tanítóképző intézményként kreatív ötletek születtek. A hallgatóknak minden nap jött valami új őrült ötlet. Gólyabálok, Mikulás-estek, farsangi bál, jampibál.

Jampibál?

Mindenki felvette a 80-as évek ruháit, Dolly Rollnak vagy Fenyő Miklósnak és egyéb jampecnek öltöztünk, mindenki nagyon kitett magáért. A farsang olyan volt, mintha Disneylandben lennél; a jelmezek napokon át készültek a kollégiumi szobákban. A bálokon túl még rengeteg öntevékeny dolgot lehetett csinálni. Pályáztunk, és meg is nyertük a lehetőséget, hogy csináljunk saját filmeket, az egyetem biztosította az eszközöket, és a fotóstúdióban kitanultuk a filmkészítést. Ezek a filmek például az egész héten át tartó Nonstop-vetélkedőre készültek, amely az évfolyamok közötti verseny volt.

[caption id="attachment_21497" align="aligncenter" width="300"]             Halloween-parti 1994-ben[/caption]

A Bibliakör rendszeresen találkozott, és az évek során nagyon komoly zenekart raktak össze a legfelső emeleten, ahol énekeltek és koncerteket is adtak. A sok lányra való tekintettel voltak mindenféle varró és főző csoportosulások is. Ezen felül szinte minden este kosaraztak, ping-pongoztak, röplabdáztak, fociztak a kollégium melletti tornateremben diáktársaim. Közvetlenül a koli mellett minden adott volt ehhez. De tartottam vívóklubot, a helyi gimnáziumból kölcsönkért vívóeszközökkel. Legjobb éveink voltak, kellett persze készülni az órákra, de elsősorban a pataki életről szólt az az időszak.

[caption id="attachment_21498" align="aligncenter" width="292"] Testnevelés szakkollégiumi csoportos gyakorlat (1997)[/caption]

Milyen volt az élet a kollégiumban?

Fényűző kollégiumunk volt, éppen akkor adták át, új bútorok voltak, és minden három fős szobában volt zuhanyzó. Amikor végig mentél a folyosón, mindig tudtad, hogy melyik szobában ki lakik... A 111-es szoba a stúdiósoké volt (akik a koli rádiót szolgáltatták), ők a MINDEGY névre keresztelték el a szobájukat, de emlékszem három óvónőképzős lány szobájára, melynek szlogenje ez volt: „Nem szentek, csak angyalok!”.

(Nemrég láttam, hogy a koliszoba-elnevezés hagyománya azóta is megvan még.)

A kollégiumi élet zsibongott, minden szinten minden szoba tele volt, ráadásul akkor még két szárnyon, és a környékbeliek is versenyeztek a helyekért. Bárkihez bármikor átmehettél a másik szobába, akár egy teáért, jegyzetekért, vagy beszélgetni.

A régi hangulat néha vissza-visszatér. Van egy baráti körünk a Facebookon, melynek neve „Sárospatak Old Boys, Old Girls”, most már 1200 fős: oda mostanában felraktam kandi kamerás videókat, ahogy anno vicceltük egymást, sok nosztalgikus komment érkezett. Szemben volt a Művelődés Háza, ahol a rendezvényeink egy részét tartottuk, mellette pedig a mozi, kávéház, szóval minden, amire szükségünk lehetett.

A tanárok és főiskolai kollégák közül kiket emelnél ki?

Nem lehet elmenni a tanárok és az adminisztrátorok megemlítése nélkül, az, hogy mi ilyen jóban voltunk egymással, köszönhető annak, hogy a tanárok mindegyike nevén szólított minket. A pszichológiát Gönczy Ákos tanár úrtól, a vizuális tantárgyat Szentirmai László tanár úrtól, az informatikát Stóka György tanár úrtól hallgathattam, csak hogy mindhárom tanszékről mondjak egy-egy nagy nevet példának.

Kőszegi tanár úr külön teniszórákat tartott, és jártunk úszni a végardói uszodába. Testnevelés szakos is voltam, szóval adott volt, de ez minden hallgatónak elérhető volt. Nyáron, ha valaki Patakon maradt, akkor kajakozhatott a Bodrogon, triatlon versenyeken vehetett részt, télen pedig síelni jártunk.

[caption id="attachment_21500" align="aligncenter" width="300"] Sítábor Emília tanárnővel[/caption]

Lívják Emília tanárnő, aki még mindig ott tanít, a mai napig az egyik legjobb mentora bármelyik diáknak, céltudatos és segítőkész. Szakmailag méltó utódja idősebb Sipos György és ifjabb Sipos György tanár uraknak, akik kiemelkedő szakmai tekintélyek voltak a sportoktatás területén, sokat köszönhetek nekik.

Hogyan jött Amerika?

Ez életem legnagyobb története. Éppen sétáltam végig a kollégium folyosóján, és megláttam egy amerikai táboros plakátot. Megtudtam, hogy másodéves angolosok épp kinn voltak, akik egy hét múlva vissza is érkeztek, és ők tényleg elmondhatták, hogy… „Amerikából jöttem”. A 90-es években, Sárospatakon találkozni élő emberekkel, akik egy hete még USA-ban voltak: felfoghatatlan volt. Mutatták a képeiket, a tábori ereklyéket, az Amerikában vásárolt dolgokat. Elküldtem én is a kézzel írott pályázatomat. Egy hónap múlva jött a válasz, hogy várnak interjúra. Angolul beszélgettünk, megkérdezték, mit tudnék tanítani, mihez értek. A vívást mondtam, hiszen pár évet kardoztam a középiskolában. Mondták, hogy elkezdenek tábort nézni. Másfél hónap múlva kaptam a levelet, hogy elhelyeztek egy Kennolyn nevű táborban a nyugati parton. Meg is mutattam a levelet az angoltanárnőmnek, Helennek. Elmosolyodott, és mondta, hogy ő Palo Altóból származik, ami a tábortól félórányira van, így akár meg is látogathatom majd nyáron. Fel kellett mennem Budapestre, hogy személyesen kérelmezzem az amerikai munkavállalói vízumot. Amikor a konzul rányomta a pecsétet az útlevelemre, és mondta, hogy “Have a good summer!”, valami fura érzés fogott el: rádöbbentem, hogy most válik valóra egy álom. Ez áprilisban történt, májusban még volt egy találkozó, ahol elmondták az tengerentúlra készülőknek, hogy nagyjából mi vár ránk majd a nyáron a táborokban. Felültem a repülőre és 15 óra utazás után a világ másik felén leszálltam egy gyerektáborban. Azzal fogadtak, hogy “na végre megérkeztél!”.

Vívásóra a Kennolyn táborban 1994-ben

 

Innentől kezdve százszoros, ezerszeres fordulaton éltem át azt, amihez hasonlónak Sárospatakon, a kollégiumban is részese voltam: a családias közösségi feelinget, hisz a táborban még jobban egymásra voltunk utalva. 6-14 éves gyerekekre vigyáztunk, vívást tanítottam, egy német srác lovaglást oktatott, egy angol lány pedig úszást, mindenki értett valamihez. Az amerikaiakkal is együtt sírtunk, nevettünk (jobbára az utóbbi), együtt szenvedtünk a gyerekekkel, akik bizony néha tudtak fárasztóak lenni. Megtanultam az amerikaiak eltérő apróságait, kezdtem érteni a szlenget, és teljesen el tudtam engedni magam. Mindannyian más-más akcentussal beszéltünk, de a nyár végére félszavakból megértettük egymást. Az a kilenc hét testvérekké kovácsolt minket, és ez a kötelék azóta is megmaradt. A záróbanketten mindenki a könnyeivel küszködött. De tudtam, hogy én ide még vissza fogok térni.

Az utazgatás csak ezután kezdődött: a nyugatitól a keleti partig busszal. Egy cseh meg egy lengyel lánnyal néztem meg a Grand Canyont, Washington DC-től New Yorkig egy lengyel sráccal mentem, az út középső részét pedig egyedül tettem meg. Ez alatt a nyár alatt nemcsak élményekkel, de ismeretekkel is gazdagodtam. Utána, ahogy tértem vissza újra meg újra, elkezdtem átértékelni az összhatásról alkotott véleményem. A 20 év alatt az államok kétharmadában jártam, mindegyik városnak más az atmoszférája, de a mai napig Kalifornia a kedvencem. Azt tudom mondani, hogy aki nem csak tévéből akarja megismerni ezeket a városokat, és nem csak egy hétre szeretne kiutazni, és igazán meg akarja ismerni Amerikát, menjen el táborozni, jöjjön a Camp America programra!

[caption id="attachment_21502" align="aligncenter" width="300"] Rasovszky Miklós az egyik New York-i utazásakor[/caption]

Összesen hány alkalommal voltál Amerikában?

Eddig hússzor, 94 óta majdnem minden évben. Néhány év kivételével és az elmúlt két évet leszámítva mentem. A covid sajnos tönkretette az elmúlt éveket, de most 2021. november óta ismét szabad az út: ezért idén rekordméretű az érdeklődés, már több mint 300 diák jelentkezett nyári táborba a tengerentúlon.

 

Most a Meló-Diák standjánál találkoztunk, ott milyen szerepet töltesz be?

A Meló-Diáknak a Camp America magyarországi képviseletét látom el. Egyszerre vagyok a koordinátora a Camp America programnak és mentora a budapesti diákoknak. Intézek nekik különböző munkákat, például a budapesti Danubius, Continental, Corinthia szállodáknak és kisebb hoteleknek is biztosítunk személyzetet, felszolgáló vagy hostess diákokat.  Éttermek is a partnereim, mint például az Aszú étterem, a Spoon rendezvényhajó, de a Városligeti Műjégpálya Hüttéje is szívesen alkalmazza diákjainkat. Ha valamikor, akkor most érdemes elmenni dolgozni, hiszen a 2022. január elseje óta esedékes SZJA-mentességnek köszönhetően a bérük egészét megkapják a 25 év alatti diákok.

Átfedés van a két munkám között; ha egy diákom kimenne Amerikába nyáron, és nálunk dolgozik, akkor neki kiemelten biztosítunk munkát, hogy megkeresse a vízum és a program díját. Illetve vannak hotelek, ahova nagyon erős angoltudású fiatalokat keresnek.

Rasovszky Miklós a Meló-Diák standjánál

 

Akkor mondhatni, hogy a tanítói pályát kiterjesztetted a diákok felkarolására itthon és a tengerentúlon...

Igen, habár tanítottam is egy rövid ideig. Aktívan most is használom a pedagógiai képességeket. Ilyen például az interjúztatás: pontosan felmérni egy tanuló képességeit, megérezni, hogy mire a legalkalmasabb, mennyire lesz türelmes a gyerekekkel. Nem mindenki alkalmas erre a munkára, őket inkább konyhára, karbantartónak küldjük ki inkább.

Amerikában is sok újat tanultam mint tanító. Kőszegi tanár úr meg is jegyezte, hogy sokkal határozottabb, motiválóbb és egyszerre fegyelmezőbb vagyok, mint az előző évben. Amerikában inkább motiválnak, mint fegyelmeznek, nem azért, mert ne lennének rosszak a gyerekek, de inkább elébe mennek a dolgoknak. A tábor első napján leülnek a nevelők a gyerekekkel, hogy közösen hozzák meg a szabályokat. Meglepő módon a gyerekek ugyanazokat a dolgokat mondják, amiket én is: nem szabad elvenni egymás dolgait, nem beszélünk csúnyán egymással, hagyjuk egymást aludni. Ezeket a gyerekhangon bekiabált szabályokat felírom egy nagy lapra és kirakom az ajtóra. Nekem már csak egy-két apróságot kellett odatolnom, leginkább a tisztasággal kapcsolatban. A végén mindannyian aláírjuk a „közös szabályzatunkat”.  Ha bárkivel bármi gond volt, csak rá kellett mutatnom a papírra: “Nézd, ezt a szabályt te magad hoztad, ugye? Akkor most tartsd is be!”.

Reggeli palacsintasütés a Kennolyn táborban

Mi az az emlék, amire legszívesebben emlékszel vissza Sárospatakról?

Az ott szerzett barátok és kapcsolatok, a mai napig sokat számít a „pataki vonal”. Ami a legnagyobb hatással volt rám, az a bizonyos séta a kollégiumban, amikor megláttam az amerikai táboroztató posztert, hiszen azóta ez a szakmám, azóta kijárok dolgozni és az év egynegyedét Amerikában töltöm. Ha még valamit hozzátehetek, az mindenképp a gyermekekhez való hozzáállás, és a pedagógiai tudás és nevelői szemlélet, amit tanító szakon megszereztem, és a mai napig használom a táborokban, valamint a magánéletemben a gyerekeimnél.

Ha csak tehetem, visszajárok, legutóbb augusztusban voltam Sárospatakon az öregdiákok napján. Jó látni, hogy habár eltelt azóta 20-30 év, mindenki megfiatalodik az alatt a pár nap alatt. Nagyon drukkolok a Tokaj-Hegyalja Egyetemnek, nekem volt szerencsém megtapasztalni a sárospataki életérzést. Azt tudom mondani, hogy életük legjobb döntését hozzák, ha a sárospataki egyetemet választják, akár a környéken élnek, akár messzebb.

Rasovszky Miklós egy másik pataki diákkal,

Banyi Zsuzsival San Franciscóban 1996-ban