Szabados Hunor: Tündérek tánca

Ma a mosonmagyaróvári Szabados Hunor aszúmeséje fog következni. Ő nyerte a középiskolás kategóriát meseíró-pályázatunkon (a TokajGuide felajánlásával egy e-book olvasó lett a nyereménye). Hunor Győrben tanul és a Pannon Egyetem mechatronikai szakára készül. Tíz éve tanul hegedülni, de néptáncol is. Saját bevallása szerint ez volt az első mese, amit írt. Szívből gratulálunk neki és köszönjük a gyönyörű mesét:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy borász, akinek hatalmas szőlője volt a Tokaji hegy aljában. Az Isten sok ésszel áldotta meg, így mind bora, mind tanácsai miatt, igen nagyra becsülték a környéken. Nagy gonddal metszette, öntözte, ápolta féltett szőlőjét. Reggeltől napestig kinn dolgozott, s ha asszonya az ételt utána nem viszi, bizonyára elfelejt enni is. A tokaji borászok között nagy egyetértés volt abban, hogy az ő szőlőjük azért olyan különleges, mert nappal a napsugarak nevelik a szemeket, éjjel pedig a tündérek járnak körtáncot felettük. Az öregek úgy mesélték: Egyszer egy botor borász, bizonyos Botnyelvű Boldizsár, kíváncsiságában egy este rátört a tündérekre, mialatt táncoltak, s abban az évben egy szem szőlője sem maradt ép.

Egy szép őszi napon a király Tokajba látogatott, hogy szemügyre vegye a szüretet. Mint a legjobb borász a környéken, az eszes borászt érte a megtiszteltetés, hogy a szüret előestéjén megvendégelhesse a királyt. Fejedelmi vacsorát készíttetett. Olyan illata volt, hogy hét határról jöttek a kutyák, hátha jut nekik egy zsíros cubák. Vacsora közben az eszes borász szóba elegyedett a királlyal és elmesélte neki a szőlőmívelést töviről-hegyire, s a végén olyat talált mondani: –Ha a tündérek ma igazán szépen táncolnak, akkor az idei lesz az eddigi legjobb termés, amit valaha megértem.
–Tündérek? – kapta fel fejét azonmód a király.
-Mifelénk úgy tartják, hogy a tündérek édesítik meg a szemeket, és ilyenkor a szüret előestéjén különösen szépen táncolnak – szólott a borász.
–Ne járasd velem a bolondját, hisz tündérek nem léteznek!
–Bizony mondom, hogy léteznek!
–Ha bebizonyítod, teljesítem egy kívánságodat. – így a király.
Több se kellett, fittyet hányva az öregek tanítására, a nagyravágyó borász otthagyta a királyt, ételt, csapot, papot és szaladt is a tiszai halászokhoz, hogy hálót kerítsen és fogjon egy tündért.
A tiszai halászok nem értették, mire kell a borásznak egy háló, de az aranytallér, amit a borász a markukba nyomott, megválaszolta helyette a kérdéseket. A borász boldogan rohant haza, hogy megcsinálja a szerencséjét.

Már sötétedett, mire hazaért. Leült kedvenc boroskupája mellé, és tervezgette mit is kérjen, ha eljön a másnap. Miközben gondolatai egymást kergették, odakint besötétedett. A borász csak erre várt, a halászhálót a kezébe kapva lassan kióvakodott a házból, s máris az úton volt a szőlőhegy fele. Izgalommal telve baktatott az út szélén, míg már éppen csak egy kőhajításnyira volt a szőlőtől. Szépen levetette csizmáját, hogy lépteinek finom nesze se maradjon, s tovább lopakodott. Lassan zenét és dalt hallott, de olyan szépet, amilyent még sohasem. A szőlő felett szárnyas leányok repkedtek, s járták égi táncukat. Talpuk nyomán a fürtök mintha felragyogtak volna, s a tőkék is hajladoztak érintésükre. A borász látta a csodát, s magával ragadta a tündérek tánca. Olyan boldog lett, hogy maga is táncolni kezdett a szőlőlevelek takarásában. Pörgött, forgott, úgy ahogyan a tündérektől látta. A borász azonban óvatlan volt, s nagy ügyetlenségében rálépett egy gallyra, ami eltört a lába alatt. A hangos reccsenésre megriadtak a tündérek és menekültek a szélrózsa minden irányába. Amilyen gyorsan eltűntek, úgy tűnt el a borász jókedve is. Nesze neked tündérfogás!– gondolta. Már indult volna haza, amikor megrezzent az egyik szőlőtőke. Közelebb ment, hogy szemügyre vegye a dolgot, s amit látott attól eltátotta a száját. Egy öreg szőlőtőkében megakadt egy tündér lába, s nem engedte, akárhogy próbált elmenekülni. A kicsi lányka szőke haja összegubancolódott a sok próbálkozástól, s szemében könny csillogott. A borász nagyon megsajnálta, s már mozdult volna, hogy szabadon engedje, de ekkor eszébe jutott a király ígérete. Megkeményítette szívét és hálójával hirtelen fogságba ejtette a reszkető tündért. A tündér ekkor megszólalt vékony, remegő hangján: –Engedj vissza nővéreimhez, és ígérem táncunkkal a legjobb termést hozzuk el neked!

A borász azonban megrázta fejét, hátára dobta a hálóba gabalyodott tündért, és elindult vele kifelé a szőlőből. A tündér, hogy megállítsa a borászt, kinyúlt a hálón és megérintett egy szőlőszemet, ami rögtön elfonnyadt érintése nyomán. A fonnyadás azonban nem állt meg. Szőlőszemről-szőlőszemre, fürtről-fürtre, tőkéről-tőkére terjedt, míg végül az egész szőlősben csak fonnyadt barnás szemek maradtak. A borász megmerevedett ijedtében.

–Végem van! Tönkrementem! Oda a termés! – siránkozott a borász, és magába roskadt. Mély sóhajait egy gyenge hang törte meg:
–Visszafordítani már nem tudom a történteket, de meg tudom mondani, hogyan fordítsd a hasznodra a dolgot. Ha eleresztesz, segítek neked, és olyan bort készíthetsz, amilyent még nem látott a világ.– mondta a tündér.

A borászba visszaköltözött a remény. –Talán még nincs veszve minden.– gondolta, és lassú mozdulattal kinyitotta a háló száját. A tündér kimászott a hálóból és elgémberedett tagjait dörzsölgetve nézte a búskomor borászt.
–Kóstold meg!– mutatott a tündér egy fürtre.

A borász vonakodva, fintorogva lecsípett egy szem elfonnyadt szőlőszemet, és szájába vette. Ahogy megízlelte, felderült az arca.
–Hiszen ez édes!– kiáltott fel. A tündér bólintott.
–Holnap, egyesével szedd a szemeket, a formára hasonlókat mindig egy helyre. Erjessz bort a mustjából, s meglátod, milyen nedű lesz belőle.– mondta és elrepült.

A borász úgy is tett. Szemenként szedte le a szőlőszemeket, gondosan válogatta őket és borrá erjesztette a különleges mustot. Két évig érni hagyta a nedűt. Csodás ital született, amelynek híre messze földre eljutott. Méltán mondta, a Tokaji aszúról a napkirály: Vinum regnum, rex vinorum! – Ami magyarul annyit tesz: Borok királya, királyok bora.